129.

Másfél év…18 hónap… 574 nap (Vörösbegy után szabadon)

Pontosan ennyi ideje mondhatjuk azt, hogy Te a miénk vagy és mi a Tiéd :)

Tudom, sablonos a szöveg, de hihetetlen gyorsan telik Veled az idő…

Nem is olyan rég volt, mikor a kórházban azt sem tudtam, hogyan fogjalak meg (mert Te voltál az első egy napos baba a kezemben), hogyan kell megetetni, tisztába tenni.

Nem tudtam, miért sírsz állandóan, mikor a látogatók kihúzták a lábukat a kórteremből, és miért hagyod abba, mikor valaki jön Hozzád.

Nem tudtam felfogni, hogy a legkisebb body, amit a Mama vett Neked, hogy lehet nagy Rád.

A kesztyű, amit a Mama azért varrt, hogy ne karmold össze az arcocskád, nem volt nagyobb, mint az én kisujjam, Rajtad mégis lötyögött.

A kezeslábasnak, amiben hazahoztunk a kórházból, még a lábai tövéig sem ért a tested.

Korábban nem értettem, hogy miért olyan megható egy alvó babát nézni. Most már tudom.

Aztán gyomorideggel küszködtem 1-2-3 hónap múlva az oltások előtti napon, amik Neked természetesen meg sem kottyantak.

Az első nagyobb kirándulás alkalmával az egész lakást bepakoltuk, nehogy valami is hiányozzon (szinte semmi nem kellett, mert akkor is aludtál).

Az első Mikulás (aki Apa volt) ünnepség, ami nemhogy félelmet keltett volna Benned, de szerintünk fel is ismerted az Öreget.

Az első karácsony, amire annyira nagyon készültünk, de még csak ügyet sem vetettél a játék halomra.

Az első szülinap, ami nem olyan volt, mint amilyennek szerettük volna, de akkor is nagyon jól sikerült.

Az első lépések és szavak, amik még most is könnyeket csalnak a szemünkbe.

A játszótérre már nem én viszlek sétálni, hanem Te viszel engem. Nem arra megyünk, amerre nekem tetszik, hanem amerre Te szeretnél.

Itthon már nem azzal játszunk, ami szerintem Téged érdekel, hanem ami valójában érdekel.

Az én édi-bédi, kézzel-lábbal kapálózó, gügyörésző, rózsaszínű kisbabámból mára egy édi-bédi, kézzel-lábbal magyarázó kislány lett :))))

Nézegetem a képeket, és olyan hihetetlen, hogy voltál olyan icipici, aki egész nap csak feküdt, nézegetett…most, mikor a mai délutáni alvás ki is maradt „időhiány” miatt.

Nem értem manapság azt sem, hogy miért nem volt időm akkor sem semmire, pedig az alváson kívül nem sok mindent csináltál…

Az eltelt idő nagyon sok mindenre megtanított minket, leginkább arra, hogyan lehet feltétel nélkül szeretni. Ezt addig nem tapasztalhattuk meg.

Hiába raksz rossz fát a tűzre, mi akkor is nagyon-nagyon szeretni fogunk Téged!

Nem tudom elégszer megköszönni, hogy minket választottál szüleidnek, amiért végtelenül hálásak vagyunk!