2.

Ami a héten történt és még emlékszem rá:

Szerdán elmentünk a kedves szomszédékkal (Tündivel és Zorkával) egy babaklubba, mert azt hittük ez az a hely, ahol babák játszanak, a mamák pedig megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat. 9-kor kezdődött és 11-ig tartott. Mi direkt nem mentünk kezdésre. Beléptünk a helységbe, ami tele volt székkel. Gondoltuk leülünk és megvárjuk mi fog történni. Mivel nem történt semmi, Tündi elolvasott egy szórólapot, amin az volt, hogy X.Y. fog előadást tartani a szoptatás miatt kisebesedő mellről. Fura volt, hogy nem volt pár hetes babánál idősebb rajtunk kívül, ezért megkérdezte az egyik anyukát, hogy mikor lehet letenni játszani a gyerekeket. Ő meg nézett ránk kérdőn, hogy mit akarunk mi? Egész délelőtt előadások lesznek (friss) kismamáknak. Mi álltunk ott hülyén, hogy szerintünk nem ez a baba-klub, aztán eljöttünk. Cserébe beiktattunk egy extra játszóterezést nektek, csajoknak.

Neked ez volt az első, mert eddig, ha kivittelek az utcára nyomban elaludtál. Mivel ez alkalommal nem így történt, (sőt, mosolyogtál és gügyögtél) kivettelek a kocsiból és beleültettelek a hintába. Bár nem úgy kapaszkodtál, ahogy kellet volna (mindkét kezeddel a bal oldali láncot fogtad, közben megkóstoltad a hinta karfáját, nem romlott-e meg...) nagyon élvezted. Annyira kifárasztott ez az újdonság, hogy alig tettelek a kocsiba, már aludtál is.

Délután Niki általános iskolai osztálytársam hívott babanézőbe. Az Ő fia, Máté 11 nappal előzött meg Téged. Szakadó esőben indultunk útnak, de nem bántam, mert gondoltam a jó kis levegőn jót is alszol. (Nálunk még reggeli, tízórai és ebéd után is van alvás.) Nagyon fáradt voltál, de azért végig piszkáltad az esővédőt a kocsin, amit 2 percenként kellett igazgatnom. Így a 20 perces út, majd egy óráig tartott. Mire megérkeztünk, Máté majdnem kiugrott az anyja kezéből, annyira örült nekünk. Addig, míg le nem raktunk titeket egymás mellé. Mindegyikőtöknek ez volt az első, hogy korabelivel találkoztatok, csak míg Máté inkább nyugis baba, addig Te (hááát hogyis mondjam szépen?) egy kis "vadállat"...
Szóval ültetek egymás mellett és (mivel csak hangosan bírsz kommunikálni), nekiálltál kiabálni. Itthon nekünk ez nagyon szokott tetszeni, de a Máté annyira nem díjazta, hogy rögtön sírva fakadt! Te csak nézted, hogy most mi van, Mátét az anyukája próbálta megvigasztalni. Mikor sikerült, újra ültetek egymás mellett és újra eljátszódott ugyanez. Mondtam a Nikinek, hogy ezután nem leszünk gyakori vendégek náluk. Ő meg azt, hogy nem gondolta volna, hogy az ő fia ilyen ijedős. Aztán Máté megoldotta a helyzetet azzal, hogy gyorsan elaludt, így Te szabadon garázdálkodhattál az ismeretlen helyen. Egyáltalán nem jöttél zavarba, teljesen otthon érezted magát. Minden szekrényről lepakoltál, szétszedtél, amit csak lehetett, megnyaltál mindent (játékos dobozt, csillogó küszöböt stb.) körbemásztál, és lehetetlen helyekbe kapaszkodva felálltál. A Niki csak ámult, hogy ugyanolyan idős baba és mennyi mindenre képes: Bárcsak az övé is ilyen mozgékony lenne már! Mondtam neki, hogy mikor Te csak feküdtél, azt kívántam, bárcsak másznál már. Mikor másztál, bárcsak mennél már. Most, hogy mész, azt kívánnám, hogy bárcsak feküdnél még...
Aztán épp panaszkodtam Nikinek, hogy milyen olyan rossz evő vagy, ami szégyen ránk nézve (mert Apa 120kg én meg 86kg), erre pont megettél egy egész üveg babakaját. Ugyanígy volt az etetőszékkel is. Itthon senki kedvéért nem ülnél meg benne, de ott...!
Összességében mi nagyon jól éreztük magunkat. Mátéban nem vagyok ennyire biztos... Azért mire indultunk haza, ő is felébredt és mosolygott, mint az elején. Talán nem volt neki túl nagy trauma a jelenlétünk.