8.

Mikor megszülettél, a kórházban szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nincs elég tejem. Akkor azt mondták a csecsemősök, hogy ne aggódjak, pár nap és beindul a tejtermelés. Én pedig megpróbáltam nem aggódni. Te persze sírtál az éhségtől (az egyik utálatos nővér szerint azért sírtál, mert unatkozol, hozassak be cumit!), és a jó tanácsra: szívtad a száraz cumit rendületlenül. Az én szívem meg majd megszakadt. Majd a 2. nap megszántak és kaptál pótlást (Apa közbeavatkozása kellett hozzá...).

Mikor hazajöttünk, szerintem az összes házi praktikát kipróbáltam, amitől több tej lehet. Jött a védőnő (akinek természetesen nincs gyereke) és az ő tanácsára akkor tettelek mellre, amikor csak megkívántad. Volt olyan, hogy 20 percenkét. Annyira tudtál (és akartál volna) szopizni! Olyan voltál, mint egy búvárszivattyú, csak hát üres volt a kút...
Az én mellem soha nem sebesedett, nem fájt a szoptatás, sőt, kimondottam élveztem, hogy kizárólag én tudlak csak ellátni. Ennek ellenére szinte végigüvöltötted az egész napot. Apa mindig felajánlotta, még éjjel 2-kor is, hogy csinál pótlást, de nem akartam, hogy "tápos" legyél.
Aztán napról-napra nőtt a cicin töltött idő, de egyre rövidült az evések közti szünet. Be kellett adnom a derekam: már nem csak vacsira, hanem még 2-szer kaptál tápit kiegészítésül. Nagyon sokáig bennem volt az a félelem, hogy ha a legalapvetőbb dolgot, az anyatejet sem tudom neki megadni, akkor milyen anya vagyok? Fogsz-e szeretni egyáltalán? Mert amikor már (nekem) természetessé vált, hogy nem csak tejcit kapsz, hanem üvegből is, az etetések alkalmával olyan lenéző volt a tekinteted, hogy sokszor jutott ez eszembe. Gondjaimat tetézte, hogy ha valaki meglát egy babát, az első 3 kérdésből az egyik az, hogy szopik-e? És ha a válasz nemleges volt, olyan szánalmasak voltak velem az emberek. Épp csak azt nem mondták, hogy: Így is megmarad... A család is ejtett el olyan mondatokat, amik nagyon rosszul estek, bár lehet nekik fel sem tűnt.

Apával ezekről a dolgokról csak 4-5 hónap elteltével, és sok sírás közepette tudtam beszélni. Elmondta, hogy nem is gondolta volna, hogy nekem ez ekkora teher, és sosem gondolta azt, hogy emiatt hátrányban vagy a többiekkel szemben, és soha nem hibáztatott volna azért, mert abbahagytam a szoptatást. (hozzáállását tükrözi, hogy soha nem azt mondta pl., hogy tápszer van a cumisüvegben. Abban TEJ van!)

Eltelt azóta 4 hónap. Mára elkerülted a 9 kg-ot, egyáltalán nem vagy felfújódva a tápszertől. Majd kicsattansz az egészségtől és csak tőlem fogadod el az ételt. Amikor kikerülök a látószögedből, éktelen sírásra-kiabálásra gerjedsz, majd ha újra megjelenek a színen, az egész elmúlik. Lehet, hogy van aki úgy gondolja, hogy ezzel magamnak ártok, de egyáltalán nem érzem tehernek ezt a fajta ragaszkodást a részedről, mert talán ez is bizonyítja,hogy mégiscsak szeretsz...

Ugye így van, Kislányom?