315.

Kedden és szerdán semmi különös nem történt a bölcsiben. Jó kedvvel mentél be, és azzal fogadták Apát, hogy milyen jól elvoltál, játszottál a homokozóban, mutattad a kisebbeknek, hogyan kell homoksütit sütni, öltözni, vetkőzni, jól ettél ebédet, aludtál egy nagyot.

Csütörtök reggel is vidáman indult a napod, sőt, te ébresztettél engem, hogy megyünk a nagycsoportba? Hát persze! És már öltöztünk is. Még te mutattad az utat az öltözőig, aztán indultál volna be a csoportba, mikor megláttad az Andi nénit, és megtorpantál. Átkulcsoltad a lábamat és nem engedted. Közben kijött az Andi néni és próbált valahogy rávenni, hogy beljebb menj. Annál inkább szorítottál engem, meg bújtál a hátam mögé. Aztán egyszer csak megfogta a kezedet és bevezetett téged. Én hajoltam le egy pusziért, de már 3 lépéssel az ajtón onnan voltál. Andi néni visszafordított, és mondta, hogy adj egy nagy puszit és menj be játszani. Odajöttél, megöleltél, adtam egy puszit, és mondtam, hogy menj be, és puszilgasd meg a Kírát helyettem. Te bementél, én meg leléptem. Nagyon szomorú voltam egész nap emiatt.
Aztán este beszéltem Apával telefonon, és kérdeztem tőle, hogy nem mondtak semmit a bölcsibe? Azt mondta, de. Ugyanazt, mint előző nap. De semmit a félésről? Ja, arról semmit. Úgyhogy ez csak pillanatnyi bizonytalanság a részedről (legalábbis nagyon remélem!).